|
Túlvilági boldogság az erdő közepén Szent Iván-éj az Elíziumban Mostani lapszámunkból jól látható, hogy szerkesztőségünket is meglegyintette a váratlanul érkező forró nyár: mintha csak vihar előtti csend lenne, a melegben bódultan piheg a solymári közélet. Ilyenkor aki teheti, vízparton tölti napjait, esténként pedig valami árnyas kerthelyiségben oltja szomját, filozofikus gondolatok között. Mi az év legrövidebb estéjéből egy tekintélyes részt az Elízium sörkertben töltöttünk, amit az ottani élmények alapján sietünk másoknak is ajánlani. Legelőször is azt kell tisztázni, hogy hol van az Elízium: ezt ugyanis csak azok tudják, akik már jártak ott. Na jó, esetleg a szülők némelyike, de ez korántsem olyan biztos… Eláruljuk: Solymár legnépszerűbb (hiszen gyakorlatilag egyetlen) szórakozóhelye Pilisszentivánon van. Pontosabban 50-100 méterre nyugatra a solymári községhatártól, az országút mentén, szinte átellenben a volt autósmozival. Hogy miért van a legnépszerűbb solymári szórakozóhely – amelynek a tulajdonosai is solymáriak – Szentivánon, ennek boncolgatása messzire vezetne. De mióta a solymári vállalkozások is a szomszéd faluban működnek, ez sem okoz olyan nagy meglepetést. A pontos helyet amúgy azért is kellett tisztázni, mert a Solymár és Szentiván közt autózóknak a világon semmi nem jelzi, hogy az akácos lombjai közt egy szórakozóhely bújik meg. Az erre járók legfeljebb csak arra figyelhetnek fel, hogy néha meglepően sok autó áll az erdőszélen: az úttól távolabb eső faházak és a köztük álldogáló kerti asztalok szinte semmit nem árulnak el az itt elhaladóknak a hely jellegéről. Jól is van ez így – véli beszélgetésünkkor Bánfai Norbert üzletvezető –, hiszen a sörkert ily módon szinte zártkörű klubként működhet. A kert ugyanis saját weboldallal rendelkezik, a rendszeres vendégeket pedig elektronikus levélben is értesítik a programokról. Hogy kik a rendszeres vendégek? Értelemszerűen elsősorban solymári és szentiváni fiatalok – tudjuk meg –, de a környék településeiről is többen járnak ide, Hidegkúttól Vörösvárig, vagy talán Piliscsabáig. Nem számítva azokat a napokat, amikor élő koncert is van: ilyen alkalmakkor a fellépő zenekarok rajongótábora is szaporítja a hallgatóság számát. A kert megközelítése különösen Solymár felől elég neuralgikus: a Rönk utcától gyalogszerrel csak a kivilágítatlan úttesten haladva lehet eljutni odáig. A rendszeresen visszajáró fiatalok viszont áthidalják ezt a gondot: örvendetesen sokan isznak alkoholmentes üdítőket, s ilyen feltétel mellett vélhetőleg többük is megkapja egy-egy estére a családi autót. „A görög mitológiában az elíziumi mezők az alvilágban találhatók, ahol azok kaptak helyet a túlvilágon, akik az istenek kedvencei voltak életükben.” Arról túl sokat nem sikerült megtudnunk, kinek a fejéből, s hogyan pattant ki a sörkert briliáns – és túlzás nélkül is többszörösen találó – elnevezése. A nevet ugyanis még az alapítók adták, akik négy szezonnal ezelőtt megindították a vendéglátóhelyet. A két jelenlegi vezető csak ez év tavaszától üzemelteti az Elíziumot, de már ez alatt is több olyan újítást vezettek be, amik méltán nyerték el a törzsvendégeik tetszését. A kertben álló, két oldalról nyitott faépítményt például telerakták régi, „békebeli” fotelokkal, kanapékkal, s mindegyiket barátságos színű kárpittal takarták be. Ezekbe belesüppedve, békésen hátradőlve más dimenziókba kerül az ember és körülötte a világ: a szinte táncba hívó fák, a nappal fényeibe még este fél tíz körül is kapaszkodó színek és az erdőszéli illatok nirvána-közeli állapotba ringatnak, feledtetve a gyilkos mát és a fenyegető holnapot. Az ilyen szórakozóhelyekről elmaradhatatlan zene egy kissé távolabb álló építmény hangszóróiból szól, hangereje egyáltalán nem zavaró: aláfestésnek épp megfelelő a beszélgetéshez, évődéshez vagy akár révedezéshez. Találkozik ez a tizenéves átlagéletkorú vendégsereg tetszésével is: a fiataloknak – akik közt feltűnően sok a lány – szemmel láthatóan nem hiányoznak az ordító basszusok, a hangulat inkább egy kerti partiéhoz hasonlítható. Az egyik sarokban nagyképernyős tévé is áll – ottjártunkkor éppen huszonkét fekete futballista hajszolta egymást, felerészben francia, felerészben togói színekben –, de hangerő nélkül szól, éppúgy, ahogy a meccsnézők is csöndesen, indulatok nélkül kommentálják egymásnak a látottakat. „Gyakran nevezték a boldogok mezejének is, mivel az itt lakók gond és baj nélkül éltek, és sohasem éreztek fáradtságot, éhséget vagy szomjúságot.” Valamit biztos iszogattak ott is – mosolyodik el B Norbert, amikor felemlítjük neki: a mitológia szerint az Elízium annyira boldogító hely, hogy a lakóit még szomjúság sem gyötri sohasem. Itt, a sörkertben ez persze nem merül fel: ezeken a forró júniusi-júliusi estéken a legtöbbek számára lényeges kellék a komfortérzethez valami hideg szénsavas innivaló is. Az Elízium e téren sem okoz csalódást: választéka is széles, s az árai is jelzik, hogy iskolások, diákok a leggyakoribb látogatói. A borok alig drágábbak, mint az üzletben, s a „sörökök” is olcsóbbak, mint a legtöbb solymári italmérő helyen. Ettől függetlenül sokan isznak alkoholmentes üdítőt, sőt a kanapék ölelésében azok is békésen elücsöröghetnek, akik esetleg csak a társaság vagy a zene miatt keresik fel a szórakozóhelyet. Ami az élőzenés programokat illeti, az üzlet vezetői igyekeznek plakátokon is hirdetni a főbb eseményeket, de az érdeklődőknek azt javasolják, hogy időnként keressék fel honlapjukat, a www.eliziumsorkert.hu-t. Annyi már biztos, hogy idén nyáron két olyan fesztivált terveznek, melynek teljes programja két napot tesz ki: ezek egyike épp lapunk várható megjelenése idején, július 21-én és 22-én lesz. Ettől függetlenül minden hétvégén lehet számítani meglepetés-programokra: a fellépő együttesek sora a metált és rock and rollt játszó csapatoktól a Napra zenekarig terjed. Vasárnaponként filmklubot is szerveznek ritkán látott művészfilmekből; a kópiák beszerzésében bölcsész barátok segítik az ambiciózus üzlettulajdonosokat. „Az ókorban úgy gondolták, hogy a világ nyugati peremén helyezkedik el.” Tíz óra is elmúlik már, amire hellyel-közzel besötétedik a Solymár nyugati peremén elhelyezkedő völgyben; időközben a tévében a trikolórba öltözött feketék is elverték a sárga ruhás feketéket. Péntek lévén a fiataloknak egyáltalán nem sürgős a távozás, sőt sokan még ezután érkeznek majd – a jókedv hajnalig biztos garantált, mi azonban hazaindulunk. A szó szerint és képletesen is „elíziumi” hangulatunk viszont csak az első solymári ipartelepig tart ki: a nyitott kapun kutyák rontanak ránk, vaksötétben, cikázó autók között küzdhetünk velük. Felüdítő esti kikapcsolódás után ismét a keserves solymári valóság. Hegedűs András
|